Kádár Elemér néptáncpedagógus, táncművész, koreográfus, szakíró véleményezte a Tragédia c. új táncszínházi előadásunkat.
Tragédia
Háromszék Táncegyüttes
Sepsiszentgyörgy, Tamási Áron Színház, 2022.12.06.
„A Tragédia előadást Madách műve nyomán gondolatébresztőnek szánom. A táncművészet (néptánc, kortárstánc, mozgásművészet) eszközeivel a férfi-nő kapcsolatról, az egyén és tömeg viszonyáról, a hitről, szerelemről, szabadságról, a versenyről, a falanszter-létről kérdéseket teszek fel és megpróbálom a válaszokat is megkeresni. Múlt nélkül nincs jövő, mondja Babits, a jelent látva kimondom, jövő nélkül nincs jövőnk. Ezért küzdjünk tovább és bízva bízzunk!” – jelenti ki az alkotó, Könczei Árpád az előadás előzetesében. Ugyanott arról is beszél, hogy ő ezúttal Aldous Huxley Szép új világ (Brave New World) című művéből kiindulva jutott el Madách főművéhez, s ez így együtt éppen elég ahhoz, hogy nagy kíváncsisággal üljek be az előadásra.
Az elmúlt évtizedekben volt már az erdélyi néptáncszínházi kínálatban egy Tragédia. De az tíz év különbséggel kétszer is. Azt az előadást annak rendezője, László Csaba eredetileg a székelyudvarhelyi Néptáncműhely számára készítette, s aztán a Nagyvárad Táncegyüttessel alkotta újra. Az akkor egy elég bátran átköltött, teljes egészében a közép-kelet-európai folklór (táncok, zene, énekek, gyermekjátékok) eszközeivel színre vitt adaptáció volt. Belátván, hogy az eredeti, meglehetősen szövegközpontú forma bizonyos eseményei, filozofálásai tánccal nem játszhatók el egy-az-egyben, inkább olyan helyzetképek sorakoztak benne, amelyek a nézők gondolatait, érzéseit az alapműben leírtak/elmondottak felé terelik, az azokon való elmélkedésre késztetnek.
A Háromszék Táncegyüttes és Könczei Árpád nem ezt az utat választották. Ők az eredeti mű formáját, a történelmi korokon átvezető, de aztán a jelenkorig eljutva ezen túllépő, nyomasztó jóslatok színeit is tiszteletben tartva egy klasszikus színházi, ama másiknál kevésbé elvont, kevésbé táncköltemény-jellegű előadást hoztak létre, melyben elhangzanak a kulcsmondatok szóban, vagy énekszöveg formájában. Meglepő módon azonban teljesen ugyanazt a címet adták neki, mint az udvarhelyiek és a nagyváradiak a magukénak anno, s ez – bár nem helyes ezt tenni – akaratlanul is arra indít, hogy minduntalan összehasonlítsam ezt az előadást amazokkal…
A szín ezúttal is egyszerű, benne egyetlen díszletelem, egy óriási hintaszék íves talpához hasonló tárgy található, célja egyelőre ismeretlen. A háttérre kivetítve a teremtés-jelenet igen szellemes megfogalmazását láthatjuk, majd élő színpadi szereplő mivoltában felbukkan Lucifer, aki ingerült párbeszédet folytat a kivetített teremtővel.
Lucifer a rendező szavai szerint is a rideg logika és érvelés, a teremtett világ tökéletességének tagadása, a mindenben hibát keresés és találás megtestesítője kellene legyen, s az előadás bizonyos kiemelkedő pillanataiban az is, valóban. Többször is azonban inkább hisztis aktivista, mintsem elképesztően okos manipulátor képét mutatja. És küllemében, valamint táncos megfogalmazásában is nagyon hasonlít ahhoz, amit az Ördögváltozás Csíkban című előadásból már ismerünk. Az első emberpár teremtése is itt mintha az ő műve lenne. Szerencsére a táncuk aztán kellőképpen elvarázsol ahhoz, hogy ezen ne akadjunk fenn nagyon, s az is csak részletkérdés, hogy az elcsábítás, alma-jelenet és az Úr haragja, ami az Édenből való kiűzést vonja maga után, elég finom jelzés szintjén marad, az alkotó ránk hagyja, hogy a történet ismeretében mindezeket belelássuk a jelentbe. És ez az érzés aztán többször is jelentkezik még az előadás során (az alkotók mentségére megjegyzem: ez a kortárs táncszínházi adaptációk esetében is általánosnak mondható gyakorlat, bár tény, hogy nem túl elegáns). És aki nem „látja bele” a jelenetekbe az Úr egyetlen tilalmát az emberek felé, az nem láthatja azt sem, hogy ők megszegték azt, szóval alapvető dolgok sikkadnak el, mert ha nincs főbűn, értelmetlen a bűnhődés is, és egyáltalán, az egész eredeti művet mindvégig mozgató hit és kétely hullámzása itt valahogy nincs érezhetően-felfedezhetően jelen a darabban, az előadás számol azzal, hogy ezt mi úgyis tudjuk.
Az egyiptomi szín a szokásos képi elemekkel operál, mintha az antik domborműveken látott pózokat és a dél-kelet-európai fűzértáncokat keverték volna a Michael Jackson Remember the Time című videoklipjéből ismert mozgáselemekkel. A mondatot, hogy „milliók egy miatt” sajnos inkább csak belehalljuk a jelentbe, mintsem értjük, s nem válik világossá, hogy mi volt itt Ádám célja, mibe bukott bele (egyáltalán: belebukott?) és hogy mi miatt megy tovább, mit keres az újabb és újabb korokban és helyszíneken. Athén-szín nincs, a következő a római jelenet. Míg előbb csak ritmushangszereket hallhattunk, itt már van dallam is, mi több, a tánckar is megvillantja amúgy kiváló énektudását. A zenekar, amint azt a Heveder bandától már megszokhattuk, ezúttal is játszik az előadásban, és természetesen nem csak zenét. Aktív részvevői, mi több, esetenként főszereplői egy-egy jelenetnek, bár a korábban általuk oly magasra helyezett lécet ezúttal mintha nem érnék fel. A darab komolyságához, súlyához képest játékuk néha akkor is tréfás, amikor nem kellene annak lennie, az emelkedett, szertartásos hangnemhez képest sokszor civil. A szín főbb karaktereinek táncos megfogalmazása azonban igen míves, és hozza azt a költőiséget, amit reméltünk, hogy láthatunk. A mondott szöveg veretes, súlyos szavakat régies mondatszerkezetben tálaló volta azonban a táncosok egy részének nem természetes, nem működik igazán jól. A korábban már emlegetett óriáshinta ellenben szerencsésen megmutatkozik időközben: igen sokféleképpen használva színenként akár többször is átváltozik, hajó, amfiteátrum, templom, nyaktiló, barlang vagy sziklaorom… Kiváló ötlet, kiváló megvalósítás.
A középkori színt ismét megmenti a tánc, a szépen összehangolt, egyidőben táncolt, de merőben különböző karakterű párosok. A kar sajnos, kicsit sete-suta, a hitvita lényege, a kicsinyes csökönyösség kérlelhetetlenségének tragédiája nem derül ki belőle kellőképpen még így sem, hogy közben mondják-zsolozsmázzák a problémát jelentő megnevezéseket. Innen igen nagy ugrással a párizsi szín következik és jól látható, hogy amiről ez a jelenet szól, már mai probléma, s igen élénken foglalkoztatja az alkotókat és az előadókat is. Tulajdonképpen itt érkezünk el azokhoz a témákhoz, amelyekkel mi magunk is naponta küzdünk a köz- és magánéletünkben. A fennen hirdetett nagy eszmék képmutató és álságos volta, az őszinte és nagy áldozattal győzelemre vitt forradalom aljas ügyeskedők általi lenyúlása és az igazi hősök „kicsinálása”, a propaganda és a mögötte zajló brutális átverés látványos kavalkádja a jelenet, melyet aktualitása és érintettségünk miatt sajnos, mindannyian értünk, amely megérint, s mely kétségtelenül az egyik legjobb momentuma az előadásnak. És ez utóbbi mondat kis híján a következő színre is igaz, mely az eredeti Madách-műben a szerző korának színe volt, s melyet az alkotó ezúttal merészen, de nagyon helyesen saját jelenkorába, a mába helyez. A minden téren és minden áron való versengés, a beteges exhibicionizmus, önmegvalósítási és megfelelési kényszer és az ezekből adódó problémák koreográfiai megjelenítése igazán látványos, hatásos, a tánckar szemmel láthatóan ismeri ezt az érzést és fürdik a lehetőségben. Itt kell szóvá tennem, hogy a háttérre időről időre kivetített mozgóképek néha elterelik a figyelmet a tánckar munkájáról, néha pedig „csupán” nem segítik a megértést. Ezúttal – hiszen ez immár a jelen! – színes képsort láthatunk a korábbi fekete-fehérek helyett, amit a nézők többsége tréfásnak talál, holott az alkotó szándéka minden bizonnyal nem ez.
A falanszter az egyik, ha nem a legjobb koreográfia, melyben a vezető tudós tánca alighanem a legfigyelemreméltóbb szóló az egész előadásban! Szépen kiderül belőle, hogy az előadás alkotói nem örülnek a túlszabályozott, túlvezérelt, természetellenes „tökéletességnek”, amely az ember boldogságát és szabadságát hirdetve éppen ezektől fosztja meg őt, s nem titok, hogy mint Madách és Huxley, Könczei Árpád is megúszhatatlannak látja, hogy ez az állapot hamarosan eljön (mi több, tán már el is jött). Az is egy telitalálatos szimbólumismétlés, ahogyan a középkori szín katedrálisa ezúttal, mint a „tudomány temploma” épül itt újra. Ádám és Lucifer párbeszéde azonban ismét kicsit erőtlen. Űrutazás nincs, a falanszterből egyenesen a fókavadászok jelenetébe csöppenünk, melynek leírásához – úgy a koreográfiákra, mint a kivitelre – ismét szuperlatívuszokat kellene használnom. A zenészek tréfás játéka ezúttal teljesen ideillő, a két vadász „megvezetése” Lucifer által ezúttal kiválóan működik. És Ádám kétségbeesése is teljesen érthető és hiteles.
A finálé nagy meglepetéseket nem okoz, de tán nem is kell. Keretes szerkezet szerint visszatér a vetített bepillantás az angyalok között álló és bátorító szavakat mondó Teremtő világába, elhangzanak a kulcsmondatok. Az előadás működik.
Játszik az előadásban egy énekes szólista, aki egyházi énekek és népdalok által kiválóan ad hangot bizonyos gondolatoknak, érzéseknek, amelyek az előadás szempontjából fontosak. Őt a publikált szereposztásban Földanyaként nevezik meg az alkotók. Ez a természete nem derül ki abból, amit a színen látunk, de szerencsére ez nem baj. Az énekek a helyükön vannak, jól szolgálják az előadást.
A jelmezek a szokásos színházi embertragédiája-jelmez-gegeket ismétlik meg. Tulajdonképpen dicsérhetném is, hiszen nem rosszak, van itt-ott pár egészen ötletes megoldás, az nem vitás, de előfordul az is, hogy a zenészeket zavarja a játékban… Leginkább azonban tényleg csak szokásosak, amolyan „láttam-már-ilyenszerűt” jellegűek, nem okoznak meglepetést.
Szóvá kell tennem, hogy a bemutatón történt pár apró időzítési baki, ami idővel biztosan kiküszöbölődik majd. Pár jelenet végén még látható volt a következőre való átállás egyik-másik mozzanata: mozgatott kellék, helyezkedő táncos, bemozduló „halott” … Apróságok ezek, de az összkép szempontjából fontosak.
Végül, de a legkevésbé sem utolsó sorban mindenképpen szólnom kell, méghozzá ezúttal igazán maradéktalan elismeréssel az előadásban hallható zenéről! Régóta beszélünk szakmai körökben arról, hogy aki (nép)zenét szerkeszt össze egy (nép)táncelőadáshoz, esetleg újszerű (divatos „világzenei”) hangszerelésben, az – hadd fogalmazzak finoman – még nem feltétlenül zeneszerző, bár a színlapokon rendre annak nevezik. Könczei Árpád azonban valóban az, s ezt a korábbi színházi művei és a pár éve bemutatott udvarhelyi Móka után most ismételten bebizonyította azzal, ahogyan pár kisebb korábbi szerzeményét sikeresen alkalmazta az előadáshoz, számos új, kimondottan ehhez az előadáshoz szerzett tétellel kiegészítve. Szerencsénkre egyre gyakrabban alkot saját szerzeményű zenét használván, rendesen feladván a leckét a következő időszak programzene-szerzésre vállalkozó ifjú titánjainak.
Az eredeti drámában tizenöt, a táncjátékban kilenc szín van. Ez utóbbi az alkotó szándéka szerint az áldott állapot kilenc hónapjának felel meg. Érdekes, hogy az ugyancsak mostanában bemutatott csíkszeredai Boldogasszony tenyerén, és a nagyváradi Istenes című előadás is a fizikai és spirituális, sőt transzcendens szülő-gyermek viszonyhoz, a születés (megszületés, újjászületés, minőségi szintet-lépés) csodájához fordul, tart és jut el, és mindezt így, egy kevéssel karácsony előtt. Felettébb örvendetes, hogy ez a téma aktuális és teret kap a táncegyütteseink kínálatában (is). Áldott karácsonyvárást kívánva arra bíztatok mindenkit, nézzék meg ezeket az előadásokat. És láthassunk még hasonlókat ezután is.
Szereposztás:
Az Úr – Fazakas Tamás
Angyalok kara – Iffiú Boróka, Kocsis Tekla, Kocsis Ünige, Kolcsár Zonga, Szilágyi Katalin, Vetró Bodoni Flóra
Ádám – Márton Csaba
Éva – Márton Edina-Emőke
Lucifer – Melles Endre
Földanya – Erőss Judit
Catulus – Kiss Adorján
Hippia – Ádám Júlia, Both Eszter
Cluvia – Podholiczky Rebeka Ráhel, Vass Tünde
Gladiátorok – Portik Norbert, Szvinyuk Sándor
Péter apostol – Fazakas Levente
Helene – Lukács Réka
Robespierre – Portik Norbert
Saint-Just – Kiss Adorján
Marquis arisztokrata – Fülöp Zoltán-József
Éva anyja – Lukács Réka
Tudós/falanszter vezető – Kocsis Lilla-Tünde
Két eszkimó – Pável Hunor-Mihály, Szvinyuk Sándor
Rabszolgák, kórus, eretnekek, barátok, forradalmárok, polgárok, munkások, diákok, falanszter lakók – Ádám Júlia, Both Eszter, Fazakas Mónika, Gere Gabriella, Kocsis Lilla-Tünde, Lukács Réka, Podholiczky Rebeka Ráhel, Vass Tünde, Vitályos Dorottya, Bakos Ernő, Balla Gergely, Fülöp Zoltán-József, Gere Csaba, Kiss Adorján, Pável Hunor-Mihály, Portik Norbert, Szvinyuk Sándor
Heveder zenekar: Fazakas Levente, Fazakas Albert, Szilágyi László, Bajna György
A hangfelvételeken közreműködtek: Árendás Péter, Bajna György, Fazakas Albert, Fazakas Levente, Kertész János, ifj. Koszorús Kálmán, Könczei Árpád, Liber Róbert, Papp István Gázsa, Péter János, Réman Zoltán, Szilágyi László
Utómunka: Kertész Huba
Alkotók:
Dramaturg: Kozma András
Művészeti munkatárs, koreográfus: ifj. Zsuráfszky Zoltán, Harangozó-díjas
Koreográfus asszisztens: Melles Endre
Koreográfus asszisztens, balettmester: Cseke Ágnes
Jelmeztervező asszisztens: Csüdöm Eszter
Kellék-készítő mester: Zayzon Ádám
Operatőr: László Barna
Díszlet-, jelmeztervező: Balázs Gyöngyi
Rendező-koreográfus, zeneszerző: Könczei Árpád, Harangozó-díjas
Plakát design: Kusztos Attila
Ügyelő: Karácsony Endre
Világosító: Bedőházi Alpár
Hangosító: Szanday Csongor
Színpadi munkatársak: Fegyver Botond, Maksai Gábor, Vajda Attila
Öltöztetők: Kis Gabriella, Para Kinga
Jelmezkészítők: Antal Mónika, Sipos- Ferencz Malvin
Előadásszervezők: Szilágyi László Béla, Tusa Adorján
Irodalmi titkár: Szőcs Ildikó
Adminisztrációs vezető: Kátai Jocó
Tánckarvezetők: Tekeres Gizella, Melles Endre
Zenekarvezető: Fazakas Levente
Művészeti vezető: Ivácson László
Aligazgató: Sipos Noémi
Igazgató: Virág Endre