
A Háromszék Táncszínház és a Lajtha László Alapítvány immár harminchatodik alkalommal szervezte és tartotta meg a sepsiszentgyörgyi Népzene- és Néptánctalálkozót 2026 november 13-án és 14-én.
A rendezvény történetének első két évtizedében a kiváló népzene és néptánc révén megvalósuló remek szórakozás mellett a fő attrakció a Háromszéktől távoli, az itt élő fiatal táncházasok által nagyon kedvelt, de alig ismert néprajzi tájegységekről érkező hagyományőrzők személyes jelenléte volt. Popsztárok esetén szokásos rajongással leste mindenki a kalotaszegi és mezőségi táncos- és emberkiválóságok táncát, de megfordultak itt moldvai és gyimesi csángómagyarok, csíkiak, marosszékiek, küküllő-mellékiek… Akkoriban fényképezőgépe sem volt mindenkinek, nemhogy videokamerája, s ezért az ilyen találkozások jelentősége igen nagy volt, ilyenkor lehetett közvetlenül a „tiszta forrásból” tanulni meg a táncházakban legnépszerűbb táncokat, amelyeket aztán boldogan lehetett járni később, a kipróbált, biztos tudás örömével és önbizalmával. A szervezők természetesen filmezték a vendégeket, ezek a felbecsülhetetlen értékű felvételek ma már szabadon megtekinthetők a Mozdulatokba vésett gyökerek cím alatt a Romániai Magyar Néptáncegyesület honlapján.
A világ meg elképesztő tempóban változott meg időközben. A hagyományos falusi közösségek átalakultak, a régi nagy mesterek pedig szép sorban átköltöztek abba a másik világba, ahol már nem fáj semmi… Időközben megjelentek a nyári népzene- és néptánctáborok, a szakképzett oktatók és azok az okosnak nevezett eszközök, amelyekkel ma már bárki képes néptáncgyűjtést végezni, ha még talál olyan mestereket – egyre kevesebben, de azért vannak még – akiknek táncát megörökítenie érdemes. Ma meg van már felsőfokú népzenész- és néptáncosképzés, de közben valahol elveszett az a motiváció, hogy a zenész vagy táncos önerőből utánajárjon bárminek is. Ennek megfelelően a Népzene- és Néptánctalálkozó is sokat változott. De ma is elhozza és felmutatja Háromszéken a színpadi és mozgalmi népzene- és néptáncélet olyan értékeit, amelyekhez a székelyföldi közönség nehezen és/vagy csak igen ritkán fér hozzá: a budapesti hivatásos néptáncegyütteseket és zenekarokat, valamint azokat az erdélyi és partiumi gyermekeket és fiatalokat, akik e távolból érkezett hivatásos előadóművészek előadásainak megtekintésén messze túlmenően maguk is fellépnek itt, tanulnak, ismerkednek, szórakoznak és mintegy mellékszálon szép csendesen magyar jövőt építenek Erdélyben.
A gyermekeké
A harminchatodik Találkozó a babonások szerencsétlen napján, 13-án, pénteken nyitotta meg kapuit, felettébb szerencsés és szívhez szóló módon: gyermekprogramokkal! Kilenc órától a Sepsi Arénában játszó- és táncház zajlott a Guzsalyas Alapítvány csapatának vezetésével, majd a Maros Művészegyüttes adta elő Mátyás király álruhái című táncos mesejátékát. Ezt a Folker Együttes A csodálatos pelikánmadár című interaktív mesejátéka követte, és egyetlen délelőttön több száz gyermek kapott a népzene és a néptánc, de tulajdonképpen a holisztikus népi világkép terén életre szóló beavatást!



Délután négytől a városközpontban került sor az immár szokásos villámcsődületre: a Háromszék Táncszínház és az utánpótláscsoportok, a Kincskeresők és a Százlábú együttes összevont tánckara táncolt egy remek kedvcsináló táncrendet színpompás kalotaszegi viseletben a Heveder zenekar muzsikájára, az időjárás pedig kegyes volt, a szemerkélő eső, melynek előszele már nagyon borzolta a kedélyeket, éppen kivárta, míg a táncosok és a muzsikusok levonulnak a térről.

A „veteránoké”
A folytatásban a Háromszék Táncstúdió előcsarnokában a Táncszínház egykori igazgatójára, Deák Gyula Leventére emlékeztek a társulat egykori és jelenlegi dolgozói, rokonok, barátok, ismerősök, valamint a sajtó képviselői, mindenki, aki csak befért az amúgy elég szűkös térbe. A méltató beszédek és a méltatott személy kedves dalainak eléneklése után egy Vargha Mihály által készített emlékpakettet lepleztek le a jelenlegi igazgatóság tagjai, annak az előadóteremnek a bejáratánál, mely innentől hivatalosan is Deák Gyula nevét viseli. Az immár új nevet kapott teremben pedig elsőként a Mérai Cifra Néptáncegyüttes apraja-nagyja lépett fel, bemutatván a „Cifra lelkek forrásvize” című előadásukat, számos olyan egykori kalotaszegi énekes, táncos és zenész kiválóság emlékét idézve fel, akik maguk is többször is jelen voltak hajdanán a Népzene- és Néptánctalálkozón. Megjegyzés: a táncosok egyike-másika alig tíz éves (a „Felszálott a páva” mára már felnőtt sztárjait most nem méltatom, nincsenek ők arra rászorulva, nyilván ők szakmai téren továbbra is nagyon jók) de a népviseletben való gyermeki csintalankodástól az istentiszteletek méltóságteljességén keresztül a vidám táncig minden körülmények között otthonos önazonos magabiztosságuk, remek színpadi játékuk egészen elképesztő! Le a kalappal a méraiak előtt, akik Kolozsvártól tíz percre ilyen falusi hagyományőrző csoportot tudnak létrehozni és fenntartani, melynek előadása méltó egy hivatásos táncszínház előadóterméhez és egy ország-világra szóló Néptánctalálkozóhoz!


Mindenkié
Az esti program aztán már újra az Arénában folytatódott, ahol az Erdélyi Táncházzenészek és a Székelyföldi Énekiskola fiatal pacsirtái adtak ugyancsak szívhez szóló – az idén száz éve született Kallós Zoltán emlékének szentelt – jótékonysági koncertet, melynek hangszertokba gyűjtött adományaival a ma is élő, de a tudományuk iránti kereslet és ezáltal megélhetőség híján nehéz anyagi, életkori okokból meg rossz egészségügyi helyzetben lévő népzenészeknek igyekeznek segíteni, felettébb dicséretes módon.

Este nyolctól pedig a Magyar Állami Népi Együttes vette át az Aréna nagyszínpadát, ahol a Gyökerek és szárnyak című előadásukat mutatták be, amely igen szellemes díszlet- és kellékhasználati megoldásokkal, csodaszép muzsikával, táncokkal és népviseletekkel mutatta be azt a kettősséget, amelyet minden néptánckedvelő ismer és szeret: a hagyományos értékek által erős gyökerekkel tud stabilan megkapaszkodni a mindennapok valóságában, de közben eszközöket, szárnyakat is kap, hogy önmagát és a világhoz fűződő viszonyát megfogalmazza, megmutassa, megélje!

A nap fénypontja pedig természetesen ezúttal is a táncház volt: az a hely és alkalom, ahol az addig leginkább nézőként, befogadóként ünneplő tömeg aktív szereplőjévé vált az eseményeknek! Megjegyzés: egy ekkora nagyrendezvény egyetlen esti táncházának az Óriáspince Rendezvényterem szűk! Főleg, hogy a teremben sokkal több nagy asztal maradt bent, mint amennyire ilyenkor igény lett volna, a tánctér rovására. Kisebb magyar világbotrány amúgy, hogy egyetlen erdélyi városban sincs olyan és akkora táncterem, amely ilyen rendezvények kulturált lebonyolítására alkalmas lenne. Továbbá immár bátran kijelenthető, hogy az ún. táncházas moldvai tánc sepsiszentgyörgyi változata áll ma legmesszebb attól, amit és ahogyan a moldvai csángómagyarok táncolnak. Amikor ezt szóvá teszem, rendre azt a választ kapom, hogy túl szigorú vagyok, a táncházban az a lényeg, hogy a fiatalok jól érezzék magukat. Ez rendben is van, csakhogy a rendelkezésre álló eszközökkel a kívánt hatást leginkább úgy érhetjük el, ha az eszközöket rendeltetésszerűen használjuk: szarufésűvel is lehet tűzifát hasogatni és baltával is lehet frizurát fazonírozni, de közben nem vitás, hogy nem az annak a legjobb módja. A körtáncok nem a kreatívan villogó önmegvalósításról kellene szóljanak, hanem a közösségről, melyben az egymásra figyelés, a közös öröm a cél! Az erdélyi forgatósokban is sokkal jobban illene figyelni arra, hogy a teremben még mások is táncolnak és ugyanannyi joguk van ott lenni a kicsiknek is, a kezdőknek is, mint a „menőknek” …
November 14-én, szombaton reggel újra a Sepsi Arénában indult a nap: a háromszéki gyermek- és ifjúsági néptáncegyüttesek bemutatkozása, az Aprók Gálája adta meg a nagyszínpadon az alaphangot, majd a szovátai Tücsökraj ifjúsági zenekar koncertje következett, miközben a táncházteremben (ha már van ilyen, lehetett volna itt az esti táncház, sok széttaposott karaktercipő és bekönyökölt repülőborda megspórolható lett volna ezáltal!) kezdetét vette az immár tizenkettedik Székelyföldi Legényesverseny.



A küzdőtéren pedig minden egyébbel párhuzamosan kézműves foglalkozások és ún. vásári játékok zajlottak a Guzsalyas Alapítvány, a Tündérvár Székelyföldi Nagycsaládosok Egyesülete és a Bodvaj Egyesület együttműködésével, amiért nem lehet nekik elég hálás lenni. Nekik köszönhetően lehet erre a nagyrendezvényre kisgyermekes-családosan is bátran kilátogatni és ott egy egész napot kulturáltan szórakozva, az aprónépet játékosan életre tanítva-nevelve eltölteni, miközben szól a népzene, pörög a tánc és szivárog bele az elmébe, lélekbe, biztosítani a gyökereket és szárnyakat, miről itt fentebb már szó esett.
Déli egy órakor kezdődött az Erdélyi Néptáncantológia Gálája, az egyetlen zsűrizett, verseny-jellegű esemény Erdélyben, mit gyermek, ifjúsági és felnőtt néptáncegyüttesek számára hirdet meg évente a Romániai Magyar Néptáncegyesület, s amelynek ez a minden évben más helyszínen sorra kerülő vándorgála a végkimenetele. Erre tíz versenyző együttest válogat be a szakmai zsűri, valamint a házigazda együttes (esetleg együttesek) vesznek részt rajta. Csík, Háromszék, Marosszék, Kalotaszeg és a Moldvai Csángóföld néptáncosainak színe-virága gyűlt idén össze Sepsiszentgyörgyön és találkozott a hazai Kincskeresőkkel, Százlábúakkal. A fiatalok egy része már régi ismerősként köszöntötte egymást: talán ez a legjobb az egészben, hiszen közös jelen nélkül nem lehet itt közös jövő sem!

És mielőtt az események krónikája folytatódna, mindenképpen szólni kell itt még a Sepsi Aréna előterében és a kerengőfolyosókon létrehozott állandó programokról, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a Népzene- és Néptánctalálkozó kínálata igazán gazdag és sokféle igényt kielégítő legyen: népi kézműves kirakodóvásár, Kallós100 – vándorkiállítás, Boros Gábor kalotaszegi fotográfiái, Kolozsi Ildikó nemezkiállítása, Szamek Lili és a Hozomány Viseletkészítő Műhely népviseletkiállítása, Simó Márton kovácsmester kiállítása, Henning Edit népi gyöngyékszereinek kiállítása, Vargyasi Melinda „Öltögető hímzőkör” kiállítása, Bálint Zoltán régiséggyűjteményének kiállítása, Rajzkiállítás a „Mátyás király mulatsága” című rajzpályázatra beérkezett alkotásokból, FolKávésarok és a VISOR - Székelyföldi Fotófesztivál kiállítása.
A szombat délután folyamán a konferenciateremben a brassói Bokréta Néptáncegyüttes megalakulásának 50. évfordulója alkalmából készült dokumentumfilm vetítése zajlott, majd a márciusban kilencvenedik életévében elhalálozott Jánosi József, az erdélyi néptáncélet egykor kiemelkedő alakja néprajzi gyűjtői, táncoktatói és koreográfusi munkásságáról tartott előadást Orza Calin, hogy aztán egy remek hangulatú, vetítéssel egybekötött interaktív beszélgetés következzen a méltán rendkívüli népszerűségnek örvendő „Székelyföld ezer arca” című videósorozatról az alkotókkal, Szőcs Szilárddal és Deák Andrással, Kádár Elemér moderátori segítségével.
Ezek után az események epicentruma visszatért a nagyszínpadra: előbb a Legényesverseny díjkiosztójára került sor, majd újra a Magyar Állami Népi Együttes kiváló tánc- és zenekara, valamint énekesei vették át a szót, és mutatták be a „Szállj el madár… - Kallós Zoltán öröksége” című előadásukat. Az előadás énekes és hangszeres zenei anyaga ugyanúgy a Válaszúti Remete gyűjtéseiből származott, mint az egy estével korábban lezajlott jótékonysági koncerten elhangzottak, ezúttal az azokhoz hozzátartozó néptáncokkal is kiegészülve – ezáltal a Kallós100 emlékévben megszervezett Népzene- és Néptánctalálkozó igazán méltóképpen tisztelgett az erdélyi, de bátran mondhatjuk, a magyarországi és világtáncház egyik legmeghatározóbb háttéremberéről, Kallós Zoltánról, aki döbbenetes mennyiségű néprajzi adatot gyűjtött be örvendetesen hosszú élete során és aki tanácsaival, útmutatásaival, legvégül pedig a rendezvényeivel a mozgalom egyik legfontosabb tanítója is volt egyben.

Az ülve megtekintett és aztán állva megtapsolt teltházas előadás után az ifjúság körében hallatlan népszerűségnek örvendő Magyar Banda újra lerántotta a tömeget a nézőtérről a színpad elé. A hosszú és sokak számára bizony fárasztó nap végén még több, mint egy órán keresztül ugrált és énekelt az ifjúság, tapsolt és örült az idősebb korosztály, boldogan ünnepelvén a hagyományt, amelyet nem mi tartunk meg, hanem amely minket tart meg, ha ismerjük és hagyjuk, hogy betöltse a szerepét az életünkben – a kilencvenöt éves Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató szavait szabadon idézve.

Ezután egyetlen napirendi pont volt már csak hátra: a záró táncház, újra a már említett rendezvényteremben, melyben a korábbi este tömegnyomorából mit sem tanulva továbbra is túl sok volt az asztal és nagyon kevés a hely. Több vendégdelegáció is, mely megvárta az estét, hogy még táncoljon egy jót a végén, mielőtt hazaindul, csalódottan fordult vissza a túlzsúfolt udvarról, el sem jutva a teremig, ahol pedig kiváló muzsika szólt… Az Arénában kellett volna ennek a táncháznak is helyet adni, és akkor büszkén lehetne azzal zárni ezt a beszámolót, hogy egy Népzene- és Néptánctalálkozóval lám, meg lehetett tölteni a hatalmas csarnokot, a belépőket árusító internetes felületek már délután kitették a „megtelt” táblát, ami egy nagyon örvendetes, eddig sosem látott mértékű érdeklődést mutat a téma iránt, s a jövő iránt meglehetős optimizmusra ad okot!

Ennek a terjedelmes felsorolásnak amúgy nem az események jegyzőkönyvbe vétele a célja, arra ott vannak a jegyzőkönyvek, én csupán arra kívánok rávilágítani, hogy mennyi minden történt itt két nap alatt! És akkor a személyes találkozások öröméről, a szakmai és/vagy magánbeszélgetésekről, a táncörömről nem is szóltam, pedig azok nem kevésbé fontosak, mint amiket itt hosszasan soroltam, sőt! Ma már egy ember számára bejárhatatlan a teljes rendezvény, szerencsére a látogatók és a résztvevők pontosan tudják, hogyan kell hozzá viszonyulni, tanulmányozzák a kínálatot és azt választják, ami nekik a legjobban megfelel. És egészen biztosan talál magának mindenki valami igazán kedvére valót, nincsenek holt idők – még az étkezéseket is nehéz beiktatni, annyira sűrű és lebilincselő a program.
A népi kultúrában az a zseniális, hogy minden szegmensében benne van és érvényesül a teljes egész: a remekül felépített, megszervezett és mindvégig biztos kézben tartott harminchatodik Népzene- és Néptánctalálkozóról is elmondható ugyanez. Minden generációhoz, az aktív muzsikusokhoz, táncosokhoz, fúró-faragókhoz, gyűjtőkhöz, csendes szemlélőkhöz, amatőrökhöz, hivatásosokhoz, bandákhoz, magányos farkasokhoz, nosztalgiázókhoz és nagy terveket dédelgetőkhöz egyformán szól, közös nevezőt – egy közös kulturális anyanyelvet – biztosít, átölel és felemel, olyanformán, ahogyan Lackfi János írja:
„Ünnepeljétek hát velem minden nap minden
percében a létezés tömény, törékeny csodáját,
minden lélegzetvételt és szívdobbanást,
a teremtés győzelmét, a rohadó gyümölcsből
kihajtó magot, az elszáradt ágon megjelenő
rügyet, a meszes héjú tojásból kibújó életet.
Ne részvétlenül ünnepeljetek, sirassátok meg
azt, ami elpusztul, azt, ami fáj, és közben
ujjongjatok megint, mert minden újrakezdődik,
egyszerre létezik a SOHA és az ÖRÖKKÉ.”
Nagyon jó volt ez a harminchatodik Találkozó. Máris várjuk a harminchetediket!
Fotók: Toró Attila