A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncszínház és a Lajtha László Alapítvány idén novemberben már harmincnegyedszerre szervezte meg a térség legkiemelkedőbb táncházas rendezvényét, mely a háromszéki népzene- és néptánckedvelőknek egészen biztosan, de jó eséllyel a távolabb élőknek is színes nagybetűkkel szerepel az éves eseménynaptárában.
A régi szép kilencvenes években az esemény fő attrakciója az volt, hogy erdélyi és moldvai hagyományőrzők jöttek hozzánk, táncaikról, zenéjükről filmfelvétel készült, a színpadon is felléptek, esténként meg együtt lehetett táncolni, mulatni velük, ismerkedni, barátkozni, elsőkézből kapni meg az eredeti mozgásanyagot és az azt fenn- és megtartó szellemiséget, gondolatiságot. Az így létrejött kapcsolatokat aztán később kiválóan lehetett kamatoztatni, amikor már mi mentünk mezőségi, kalotaszegi, gyimesi vagy épp moldvai csángómagyar falvakba, az ismerőseinkhez, továbbképezni magunkat. Ez a hullám azonban érthető módon alábbhagyott idővel, ismerőseink megöregedtek, már nem vállalták a hosszú utazásokat, fellépéseket, aztán szép sorban átmentek az égi tánckarba, zenekarba… A nagymértékben megváltozott falvakban ma is létező, hagyományőrzőnek nevezett csoportok idővel szintén felnőnek majd a feladathoz, lesz még értéke annak, hogy valaki ózdi, szováti, sámsoni… Látjuk ezt a mérai fiatalok táncegyüttesén, a hagyományőrzés megújult formában egyre izmosodik, és hitelessé tud válni úgy is, hogy esetleg nincs már mögötte a kézzel aratás, a bivalyfejés. De ez rengeteg munkába és időbe telik.
A Találkozónak azonban addig is, míg a fiatal hagyományőrzők kora eljön, fenn kell maradni és értékes, tartalmas kínálattal kell kiállni a táncházmozgalom immár sokadik generációja elé úgy, hogy a fiatalok erős, népi és hiteles élményben részesülhessenek, de a régiek se húzzák nagyon az orrukat, hogy „régen jobb volt”. Megjegyzés: egy kicsit így is, úgy is húzni fogják, az emberi természet már csak ilyen.
A szervezők évek óta keresik a megoldásokat, hogy egy olyan városban, amelyből tragikus mértékben hiányzik a néphagyomány tömeges ápolásának mindennemű infrastrukturális feltétele, ne csak életben tartsák, hanem lehetőleg egyre jobbá tegyék a Találkozót. És felettébb örvendetes, hogy ez sikerül is nekik!
Ezen a ponton tekintsük át, mi is történt itt az elmúlt hétvégén:
Pénteken délután négykor a városközpontban, a színház előtti – igazán örömszerző táncolásra teljesen alkalmatlan - kövezeten egy népes villámcsődülettel beindult a rendezvény nyilvános programfolyama. Ezt követően a Tamási Áron Színház színpadán a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Élő Tánc-Archívum sorozatából a Kalotaszeg és Szatmár tájegységek táncos örökségét bemutató folklórműsor volt látható. Az est óráiban pedig az egyre népszerűbb Folk Kvíz - Táncházas kvíz vetélkedő zajlott hatalmas sikerrel a Háromszék Táncstúdió előcsarnokában, miközben a színház előcsarnokában és büféjében – táncos bokák és térdek ádáz ellenségének számító műmárványon - remek hangulatú táncház és folkkocsma zajlott, kiváló helyi és vendégzenészekkel, a táncosok között pedig a messziről jött ismerősökön túl még kaukázusi vendégdiákokat is felfedezhetett, aki értette az árulkodó jeleket. A lassan öregedő, testi problémáikra egyre inkább odafigyelni kénytelen táncosok nagy szeretettel gondoltak a mindenfelé egyre nagyobb számban felépülő táncház-csűrökre, ahol deszkapadlón és tágas négyzetmétereken, a visszhangmentes térben jól szóló akusztikus népzenére lehet önfeledten mulatni.
Szombat reggel az egész rendezvény átköltözött a Sepsi Arénába. A helyszín kb mindenkinek mindentől messze van, a város szélén, ide már (szinte) senki nem jön gyalog… Ez nem feltétlenül baj, de szűri a látogatókat, egy része azoknak, akik a belvárosban betérnének a Találkozóra, ide nem jön ki. A sportcsarnok nem ilyen rendezvények megtartására jött létre, rendkívül nehéz benne néphagyományos forma- és színvilágú tereket, de főleg pozitívan értékelhető minőségű hangosítást megvalósítani, bár ez azért évről évre javulgat mégis… Idén a Tündérvár Egyesület játszóháza és a Guzsalyas Alapítvány kézműves műhelyei bekerültek a küzdőtérre. Ez nagyon jó megoldás, mert így egy térbe került minden, ami táncházas gyermekek szórakozása és szórakoztatása terén egybetartozik, a színpadon zajló eseményeket is figyelemmel lehetett közben kísérni, és az a zavaró képi forma sem jött létre, hogy bár a korábbi években is nagyon sokan nézték az előadásokat, mégis sok volt a térben az üres felület, aminek a lélektani hatása nem túl jó. Ez tehát megoldódott, ez egy örvendetes fejlemény. Az önfeledten játszadozó gyereksokaság zsivalya nem zavarta a színpadi eseményeket, hiszen utóbbiak kellőképpen kihangosítva jól érvényesültek így is.
A körfolyosón pedig így jobban elfért a kézműves kirakodóvásár, a gyöngyök, népviseletek, régi háztartási eszközök (a „vasalókiállítás”), a nemezszőnyeg- és fotókiállítások szívet-lelket melengető, szemeket gyönyörködtető sora! Ez is jó – bár ezekre így is még mindig sokkal kevesebb figyelem esik, mint amennyit megérdemelnének!
A nagyszínpadon az egymást követő gálák generációs bontása megmaradt a régi forma szerint, de ez nem baj, sőt éppen jó, hiszen ez így ésszerű: reggel a gyermekcsoportoké volt a színpad, délben/koradélután pedig az egyre jobb színvonalú ifjúsági csoportoké, és itt volt idén is Paár Julcsi is! Közben a táncteremben lezajlott a legényesverseny. Ennek kapcsán a rendezvény szünetében épületes beszélgetés zajlott az egyes versenyzőket felkészítő oktatók és az esemény főmeghívottja, az inaktelki Gergely István között, akinek (és többünknek is!) az a meglátása, hogy a verseny helyett, melyre idén az ő táncát kellett megtanulni felvételről, konstruktívabb lenne mesterkurzust hirdetni meg, amelyben hivatásos oktatói asszisztenciával ő maga – minden évben a kiválasztott élő legenda – oktatná a maga táncát mindazoknak, akiket érdekel, több órán keresztül, alaposan és átbeszélve. A Találkozó hagyományaihoz is jobban illeszkedne, mint egy verseny, és nem kizárt, hogy egy kis odafigyeléssel az idén Rugonfalván megtartott Erdélyi Legényestalálkozó is helyet kaphatna a szentgyörgyi Találkozó rendszerében. Visszakanyarodva a programhoz: a legényesversenynek a Háromszék Táncszínházzal megerősített díjosztó gálája nyitotta a nagyszínpadon az esti műszakot. De előbb a táncteremben volt még egy Babinecz Sándor „Bubu” által remek módszertannal felépített pásztorbotoló-oktatás (az ilyen adott esetben nagyon szépen összefésülhető lenne egy fentebb emlegetett tematikus mesterkurzussal) és egy ugyancsak remek hangulatú népzenei koncert Tímár Sárával, a konferenciateremben pedig babás-mamás játszóház Erőss Judittal, hangszersimogató a Folker Zenekarral, néprajzi filmek vetítése, különböző témájú szakmai beszélgetések Ádám Gyula és Kása Béla, kiváló ethno-fotósokkal és az Erdővidékről származó, Budapesten pedig a táncos szakma kiválóságává váló Tókos Attilával.
Az esti gálaműsor-folyam kiemelkedő eseménye volt a húsz éves jubileumát ünneplő hazai Heveder zenekar és meghívottjai koncertje. A rendkívül népszerű együttes önálló színpadi számai is garantálták volna a biztos sikert, de azért hadd álljon itt az impozáns vendéglista is: Pál István „Szalonna” és bandája, Papp István “Gázsa”, Balogh Kálmán, Szabó Dániel, Eötvös Rémusz, "Neti Sanyika" és zenekara, és végül, de cseppet sem utolsó sorban a Háromszék Táncszínház tánckara, Mocsel Hunor fiatal őrkői táncossal kikerekítve. Ritka és egészen rendkívüli alkalom ennyi szakmai kiválóságot egy koncert keretein belül látni, hallani! Hálás lehet az Úristennek, a szervezőknek és a fellépőknek, aki ezen jelen lehetett. Ezúton is gratulálok, kedves Heveder, még vagy „száz évig” abba ne hagyjátok!
Heveder Banda és meghívottai - Eötvös Rémusz őrkői adatközlő. Fotó: Toró Attila
Ezután újra a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vette át a színpadot, ahol ezúttal Európa szívében – válogatás a magyar nyelvterület legszebb táncaiból c. folklórműsort adták elő, természetesen nagy sikerrel. Leginkább persze, a kalocsai, mezőkövesdi matyó, és sárközi koreográfiákat szerettük, és nem volt ez másként egy estével korábban sem: akkor is a szatmári összeállítás volt a mi szemünkben az erősebb, hitelesebb, a kalotaszegitől kicsit furán éreztük magunkat, hiszen szép, persze, de... Amikor a budapesti profik erdélyi táncokat járnak, valahogy mindig az az érzésünk, hogy nagyon meg akarják mutatni, jobban akarják tudni, mint mi, (sokkal) gyorsabbak, nagyobbakat ugranak, nagy az igyekezet, dicséretes a sportteljesítmény, de valahogy elvész az egésznek az erdélyi-emberi léptéke, a méltósága.
Az elmúlt években rendre magyarországi hivatásos együttesek voltak a rendezvény messziről jött vendégei, ami azért jó, mert így legalább láthatjuk őket is. Jövőre talán érdemes lenne ezen a nyomon továbbmenvén a pozsonyi Ifjú Szíveket hívni meg, de amúgy van már a Délvidéknek is majdnem hivatásos táncegyüttese, a Vajdasági Kamara Táncegyüttes. Őket is különösen érdekes lenne Szentgyörgyön is látni! És mert ez a rendezvény – bár nyitott, és mindenkihez szól, mindenkinek kínál színes, értékes tartalmakat – elsősorban mégiscsak a táncházasok ünnepe, természetesen ezúttal is a rendkívül mozgalmas két napot lezáró táncház tette fel az i-re a pontot. A két nap alatt felvonult rengeteg zenekar majd’ mindegyike szerepet kapott benne legalább egy-egy táncrend erejéig, de szép számmal voltak vegyesbandás megoldások is, valamint a táncházterem előterében, a büfében is folyamatosan szólt a muzsika, az ének, de ott is volt tánc is!
